Ismeretlen dal

Ismeretlen dal

Tél van. Egy rét közepén állok, körülötte erdő. A fák kopaszak, a madarak elutaztak. Magányos hely. Egyedül bolyongok, nem találom a helyem. A hópelyhek úgy esnek az égből, mint a szép nyári estén a zápor. Szakad a hó, én pedig egyedül vagyok. Nem tudom hogy ki vagyok, hogy ki voltam, hogy ki leszek. Egyet tudom csak azt, hogy hiányzik valaki. Nem tudom ki, nem hallom, nem látom. De érzem. Itt van valahol, ha nem is a közelben. De valahol messze a fákon túl ott áll… és rám vár. Halk zene hallatszik a távolból. Ismerős. Zongora és hegedű hangja. Már hallottam valahol. Nagyon felkavar, így hát elindulok, hogy megtudjam honnan jön. De mire a fákhoz érek a dalnak vége. Elhalkul. Tovább megyek, keringek az erdőben. Nem tudom merre kéne indulnom, csak a fejem után megyek, hátha vezet valamihez. Kiérek az erdőből. Látok egy házat, és újra hallom a zenét. Elindulok a ház felé, a dal egyre hangosabb. Mikor a házhoz érek, s kezemet a kilincsre teszem, elhallgat a zene. Mielőtt benyitnék eszembe jut honnan ismerem. Ez az én dalom. Ezt nekem írták. Benyitok. És ott áll. Ő az… akire vágytam. Ahogy meglátom, már tudom kivagyok. Tudom hogy ki voltam. Tudom, hogy ki leszek… Ránézek, könnybe borul a szemem. És csak annyit mondok:

- Hazajöttem !

S végül rájövök. Nem a dal volt ismeretlen. Nem a szerelmem aki hazavárt. Saját magamat nem ismertem. Egészen idáig. Rájöttem mit kerestem a tisztáson. Magamat. Rájöttem miért nem ismertem fel a zenét. Mert nem önmagam voltam. Rájöttem miért nem tudtam kit szeretek. Mert nem szerettem eléggé. Most már minden más. Önmagam vagyok, szerelmes vagyok, és megtaláltam magamat. Felismertem a hibáimat, és helyre állítottam őket. Nem vár rám már semmi. Csak Ő… és már Ő sem vár… az övé vagyok, tiszta szívemből. Addig amíg csak lehet.  

Örökké…

A pad

Ez a kedvenc művem. Úgy olvassátok...

A pad

A pad. Másoknak ez csak egy tárgy, amelyre ülni lehet a kertben, parkban, téren. Nekem más. Ez nem csak egy pad. Ez a pad. Az emlékezés padja. Egy egyszerű emlékezős pad.

 Emlékezés. Értjük ezt valójában? Hogy mit akar kifejezni? Ez sem csak egy szó. Emlékszünk még? És sokáig fogunk? Emlékszünk még gyermekkorunk legszebb pillanataira? Emlékszünk majd a ballagásokra, születésnapokra? Lehet. De addig is, ott van a pad az emlékezésre. Egy borult, hűvös délután, csak kiülsz a padra, és emlékezhetsz. Hol rontottad el? Az elején? Közepén? Esetleg a végén? A válasz ugyan az. Neked kell rájönnöd. De könyörgöm, mire? Erre nem lehet csak úgy rájönni. Ezt érezni kell.
 Érzelem. És, ezt a szót értjük valójában? Mindent meglehet érezni. Kívül is, a bőrünkön. És belül is, a lelkünk mélyén. A szerelmet, a fájdalmat, a boldogságot, a nyomort. A csalódást. Azt a bizonyos csalódást. Igen, amit oly sokan éreztünk már.
Csalódás. Ez az. Ez az igazi fájdalom. Amit sokszor érzünk. Mert miért ne? Miért ne tiporjunk agyon embereket? Tényleg. Miért ne? Azért. Mind ugyanolyanok vagyunk. Kegyetlenek. És megtesszük. Földbe tiporjuk a másikat, csak azért, hogy nekünk jó legyen. Kegyetlenek vagyunk emberek.
Kegyetlenség. Ez a szó jellemez minket igazán. Sajnos. Sokan nem vallják be maguknak, hogy azok. Pedig tudják. És nem csak kegyetlenek, hanem önzők is. Azok, de nagyon.
Önzőség. Ebben szintúgy erősek vagyunk. Önző, kapzsi emberek! Ezek vagyunk mi. Szépen bemutatkoztunk a világnak mondhatni. Igen, szépen!

Hát akkor… Ülj le egyszer a padra, és emlékezz vissza, érezdát újra a csalódást, emlékezz arra mikor kegyetlen és önző voltál. Értékeld át magadban az életedet.
Élet. Ez az. Erről szólt az egész. Az egész. Erről szól minden. Mindig minden erről szól. És ezt Te is tudod. Rajtad áll, vagy bukik, hogy mi lesz veled, életed hosszú, vagy éppen rövid folyamatán. Élvezd az életed. És majd emlékezz vissza. És igen, csalódnod is kell, és majd kegyetlennek és önzőnek is muszáj lenned. Különben nem tudsz megmaradni a nagyvilágban. Talán, nem is azért vagyunk ilyenek, hogy rosszat tegyünk egymásnak, és nem is azért tiporjuk el egymást? Egyszerűen csak élni próbálunk. Szerintem ez történik. Hát gondold át! De addig is… Ülj le rá, mert ott vár az a pad.

Hallgatag erdő.

 A hallgatag erdőbe eljött a rossz idő,
Ősz van, s a sár vastagon áll a cipőn.

A hallgatag erdőbe nem szól más csak a zúgó szél,
Jelzi azt, hogy nemsoká' itt a hideg tél.

A hallgatag erdőbe elbujt már a róka,
Emlékszem még arra, mikor fiatal voltam.

A hallgatag erdőbe jártam már régen,
Akkor se éreztem mást, mint éppen.

A hallgatag erdőbe csend honol,
A halál fut, siet, szalad, lohol.